Gyerekkorom óta a színjátszás a min

Gyerekkorom óta a színjátszás a mindenem. Színész akarok lenni, amióta az eszem tudom. Mindig játszok, mindig más akarok lenni, néha azért mert a saját életem nem kínált elég izgalmat, néha azért, hogy kifejezzem mennyi érzés van bennem. Középpontba akartam lenni, tündökölni akartam, azt akartam, hogy imádjanak. Hogy értem gyúljanak ki a fények. A fényben állni és becsukott szemmel élvezni a tapsot… hányszor álmodtam már.
A színház számomra több volt, mint kellemes kikapcsolódás, vagy egy jó program. A színháznak számomra illata volt, és valamiféle megfoghatatlan hangulata. Ezek a színek, illatok és arcok kísérték végig tinédzser éveim.
Így aztán senki nem volt meglepődve, amikor 17 éves koromban elkezdtem színjátszást tanulni, és megtanultam játszani, szerepelni, a testemmel bánni. Ahogy sűrűsödtek a fellépések úgy kerestek meg egyre több ajánlattal, végül 25 évesen azon kaptam magam, hogy a színházban játszok, főszerepeket. És végre ott állok a fényben és becsukott szemmel élveztem a tapsot. Az életem a színházról szól, délelőtt próbák, este előadás, aztán sörözés hajnalig Krisszel. Ő a legjobb barátnőm, egyszerűen olyan, mint én, és mégis más. Mint a borsó, meg a héja…

Péntek este van. A menetrend a szokásos színház, Krisz, sör… jó kombináció. De ma este nem mi játszunk, hanem Ő. A színház újdonsült sztárja, a lányok álma és az enyém is. Megnéztük az előadást, Isten tudja hányadszor, ismét fergeteges volt és szexi. Na, meg a barátnője is, aki a Művész Kávézóban várja előadás után. – Megint együtt vannak. – néz rám Krisz lemondóan. Nem mintha ez Tomnak számítana, hisz köztudott tény, hogy egy jó kufircra mindig kapható, mindenkinek… csak nekem nem. Ebből sose csinált erkölcsi kérdést, én se csinálnék… Persze ismét reménytelenül szerelmes vagyok, és hiszem, hogy én leszek a NŐ az életébe, aki majd megszelídíti… na, jó ezt még én sem hiszem el, de jó volt egy pillanatra megmártózni ebben a gondolatban.